Nincs leszállás

Tegnap vacsoránál eszembe jutott, hogy a Phora képgeneráló pipeline-jában van egy edge case, amit nem kezeltem le. Nem sürgős. Nem is fontos. Mégis ott volt a fejemben, a tányér mellett, a beszélgetés közepén.

A fejem azután is dolgozott rajta, hogy felálltam az asztaltól.

Az ajtó, ami nincs

Strukturált szerepkörökben a laptop lecsukása természetes határt húz a munka és a nap többi része közé.

Solo founderként ez nem működik így. A laptop a nappaliban van. A szerverlogok a telefonodon. Nincs ajtó, amin kilépsz, mert a munkád ott van, ahol te.

Reggel a tegnapi problémával a fejemben ébredek. Zuhanyozás közben elrendezéseken jár az agyam, főzés közben fejben debugolok. Ritkán indul tiszta lappal a munkanap, mert a gondolkodás éjszaka sem állt le teljesen.

Az elmosódott határ

Nem kiégésről beszélek. A legtöbb napon élvezem a munkát, és van hozzá energiám. Ettől nehezebb észrevenni, hogy eltűnt a határ.

A határ a munka és minden más között mégis eltűnt. A termék az enyém, az otthonomban készül, és ugyanazt a figyelmet használja, mint az életem többi része.

16 éve fokozatosan ide jutottam. A tiszta átadási pontokkal rendelkező projekteknél voltak természetes megállók. A saját termékednek ilyenje nincs.

Nem tudom, hogy rendben van-e

Írhatnék tudatos szünetekről és rituálékról, de egyikhez sem tartom magam elég következetesen ahhoz, hogy válaszként kínáljam.

Azt tudom, hogy vannak napok, amikor ez a legjobb érzés: nem kell kikapcsolnom, mert nem is akarom. És vannak napok, amikor rájövök, hogy két órája a képernyőt nézem, és fogalmam sincs, mikor ültem le.

Még tanulom, hogyan hozzak létre olyan megállót, amit maga a munka nem ad meg.