Tegnap vacsoránál eszembe jutott, hogy a Phora képgeneráló pipeline-jában van egy edge case, amit nem kezeltem le. Nem sürgős. Nem is fontos. Mégis ott volt a fejemben, a tányér mellett, a beszélgetés közepén.
Nem azért, mert workaholic vagyok. Egyszerűen a fejem nem hajlandó leállni.
Az ajtó, ami nincs
Strukturált szerepkörökben lecsukod a gépet és kész. Holnap folytatod. Természetes határ van a munka és minden más között.
Solo founderként ez nem működik így. A laptop a nappaliban van. A szerverlogs a telefonodon. Nincs ajtó, amin kilépsz, mert a munkád ott van, ahol te.
Reggel kelek, a fejemben már ott a tegnapi probléma. Nem ülök le dolgozni — nem is hagytam abba. Zuhanyozás közben layoutokon jár az agyam. Főzés közben debugolok fejben. Nem büszkeség ez. Tény.
Ez nem kiégés
Fontos megkülönböztetés: ez nem az a cikk, ahol elmondja valaki, hogy kiégett, aztán jön a tippek listája. Nem vagyok kiégve. Nem vagyok fáradt. Legtöbbször kifejezetten élvezem.
De a határ a munka és minden más között nálam eltűnt. Nem mert rossz vagyok a határhúzásban — hanem mert ami a sajátom, azt nem tudom máshová tenni. A termékem nem feladat, amit kapok és leadok. Része annak, ahogy gondolkodom.
16 éve fokozatosan ide jutottam. A tiszta átadási pontokkal rendelkező projekteknél voltak természetes megállók. A saját termékednek ilyenje nincs.
Nem tudom, hogy rendben van-e
Most tanácsot kellene adnom. Tudatos szünetekről, rituálékról, arról, hogyan válaszd szét a munkát és az életed.
Nem fogok. Mert magam sem tartom be egyiket sem.
Azt tudom, hogy vannak napok, amikor ez a legjobb érzés — nem kell kikapcsolnom, mert nem is akarom. És vannak napok, amikor rájövök, hogy két órája a képernyőt nézem, és fogalmam sincs, mikor ültem le.
A kikapcsoló gomb nem romlott el. Sosem volt.
Mindig van következő szint.
Ha tetszik, amit látsz — akár terméket, akár csapatot raksz össze — szívesen beszélek róla.